Olvadó jég

Az elmúlt időszak igencsak eseménydús volt. Sok új élménnyel gazdagodtam, sok új embert (és lovat) ismertem meg, és a finn nyelvtudásom is rengeteget fejlődött.

Továbbra is imádom a munkámat. Kezdem már megismerni az itt élő lovakat, lassan ráérzek majd, hogy melyikkel hogyan kell bánni. Vannak, akik harapnak (főleg a pónik, vagy az egyik kollégám szavaival élve, “little monsters”) és vannak, akik mindentől félnek. Az utóbbiakkal sem könnyebb bánni, mert én meg, bármennyire is imádom a lovakat, egy kicsit még tartok tőlük, főleg ha össze-vissza ugrálnak. Mégiscsak egy 400-500 kg-s élőlényről van szó, és még ha nem is akar bántani (ahogy általában eszükben sincs), akkor is félelmetes, amikor alig fél méterre tőlem ugrik egy nagyot. De ez is napról napra jobb lesz. 🙂

A kollégáimmal is tök jóban vagyok. Megbeszéltük, hogy csak akkor beszélnek angolul hozzám, ha valami bonyolultat akarnak elmagyarázni, vagy esetleg nem értem, egyébként finnül társalgunk. És nagy meglepődésemre: megy. 😀 Már lassan beszélni is elkezdek, még ha legtöbbször 40 hibát is vétek egyetlen tőmondatban. Érteni viszont már 95%-ban értek. Tök boldog vagyok, mert még csak 3 hete vagyok itt és ha így folytatom, a 9 hónap végére megvalósíthatom azt az óriási álmomat, hogy tudjak finnül beszélni. 🙂

A fejlődésem azóta meghatványozódott, hogy találtam egy nagyon jó könyvsorozatot a neten, ami gyakorlatilag átnézi az egész finn nyelvtant. Minden nap, munka után finnül tanulok, az első könyvet már be is fejeztem. Emellett, amikor csak tudok, rádiót hallgatok, tv-t nézek és finnül olvasok regényeket. Az utóbbiakat a könyvtárból szerzem be.

Eszméletlen jó Suonenjoki könyvtára. Olyan könyveket találok meg finnül, amiket ezer éve kerestem magyarul vagy akár angolul és otthon beszerezhetetlennek bizonyultak. És ez egy alig 8000 fős kisváros könyvtára! Absolutely impressive!

Ráadásul egy csomó olyan finn író könyvét is megtaláltam, akiktől már nagyon régen szerettem volna olvasni valamit, de Finnországon kívül elérhetetlenek a műveik. Ilyen pl. Juha-Pekka Koskinen vagy Risto Isomäki. Az előbbinek főleg örülök. Eddig egyetlen novellát olvastam tőle a neten, még az egyetem alatt, azt imádtam (fekete humor forever), azóta nem találtam semmit, és most ki tudtam venni egy egész novelláskötetet. Nagyon kíváncsi vagyok. 🙂

És azt hiszem, hogy lesz időm mostanában olvasni, mert a tél nagyon nem akar véget érni. Az ablakomon van hőmérő, így minden reggel meg tudom nézni, hogy épp hányezer réteg ruhát kell felvennem, és a múlt héten nem nagyon ment 0 fok fölé. Az elmúlt néhány napban még hóesésre is ébredhettünk. Szeretem Finnországot, még ilyenkor is gyönyörű, és nagyon szeretek itt lenni, de perkele, most már azért lehetne egy kicsit melegebb!

Bár abból látszik, hogy jön a tavasz, hogy a tó jege egyre vékonyabb. Szeretek lesétálni délutánonként és akárhányszor lemegyek, mindig látok különbséget. Múlt hétvégén még kb. 10 cm volt, tegnap már csak 5 körülinek tűnt. Előbb-utóbb csak kiolvad már.

Ebből a szempontból is bírom a finneket. Szeretnek az időjárásról beszélni, és már párszor bizonygatták, hogy néhány héten belül már jobb idő lesz, beüt a tavasz. Kicsit olyan érzés, mintha bocsánatot kérnének azért, hogy ilyen az idő. 😀

Azért is szeretném már, ha jobb idő lenne, mert akkor ki is tudnék menni lovagolni. Ugyanis már túl vagyok az első két lovaglóórámon. 🙂 Az elsőn felmérték a tudásomat, és tökre meg voltam lepődve, mert szinte minden automatikusan visszajött. Kivéve persze a lábizmaimat, akik nem átallottak két napig fájni utána. De azért elégedett voltam, mert 5 év kihagyás után is ki tudtam ülni a vágtát, ezt azért nem gondoltam volna.

Ezen a héten pedig már mehettem az egyik csoportos órára. Ami extra kihívás, mert finnül tartják. De jó volt így is, habár nem mindent értettem, mert azért megvan ennek a sportnak is a speckó szóhasználata. Szerencsére jól tudnak angolul is, úgyhogy legtöbbször lefordították nekem a feladatokat.

Sok még a hibám, főleg a kéz- és lábtartásom nem oké, de mindig felhívják rá a figyelmemet, és igyekszem sokat gyakorolni, hogy a 9 hónap végére újra belelendüljek, és talán újra elkezdhessek ugratni is. 🙂

Közben a közvetlen főnököm, akivel az idő legnagyobb részében együtt dolgozom, elkezdett tanítani a lovak nyelvére. Nagyon szereti Monty Roberts-et (ő egy amerikai csávó, úgynevezett suttogó, aki ért a lovak nyelvén) és kedden bemutatta a módszert, amivel agresszió és egyáltalán érintés vagy futószár (értsd: kötél :D) nélkül “meg lehet szelidíteni” egy lovat. Gyakorlatilag arról van szó, hogy úgy kommunikál az ember a lóval, ahogy egy másik ló tenné, és “meghívja a ménesébe”, hogy legyenek egy csapat. Ezután sokkal könnyebb dolgozni a lóval, mert nincs benne semmilyen ellenállás, hiszen az ember felépített benne egyfajta bizalmat.

Megígérte, hogy legközelebb én is megpróbálhatom ezt végigcsinálni. Nagyon izgalmas dolog, alig várom. Addig is olvasom Monty Roberts könyvét (szintén megtalálható a könyvtárban, even more impressive), és igyekszem minél jobban felkészülni.

A végére azért rakok fel néhány képet, hogy ne legyen senkinek hiányérzete. 😀

Két héttel ezelőtt, vasárnap egy itt dolgozó házaspár elvitt minket Konnevesibe. Ez egy falu kb. 30-40 km-re Suonenjokitól. Megmutatták a kedvenc nyári piknikező helyeiket. Ott és akkor szerettem bele végérvényesen Finnországba, és először járt át teljesen az a meggyőződés, hogy én itt szeretnék élni. A képek sajnos nagyon messze állnak a valóságtól, de azért így is lenyűgöző a látvány. 🙂

First days, first impressions

Nos hát íme az első posztom Finnországból. Rengeteg dolog történt ebben az első pár napban, és mivel eddig nem volt időm/lehetőségem írni, ez most lehet, hogy elég hosszú lesz. 🙂

Pénteken indultam otthonról, április 1-jén, de szerencsére senki nem volt vicces kedvében. Leginkább azért vagyok hálás, hogy a pilóták visszaszorították magukban ezt a késztetést, ha volt nekik ilyen egyáltalán.

Rögtön érdekes felfedezést tettem, ugyanis rájöttem, hogy mekkora a különbség a svédek és a finnek között. Pestről Stockholmba repültem először és a gépen leginkább svédek ültek. A kb. 2 órás repülőút alatt olyan csend volt, mintha valaki felügyelte volna őket. A gyerekek sem hangoskodtak, ha az anyjuk lepisszegte őket, akkor rögtön csendben maradtak. Kicsit távolságtartónak tűntek számomra, mosolyogni sem nagyon mosolygott senki. Bezzeg a finnek. Elég sokan várakoztunk a beszállásra, és az emberek 3/4-e finn volt. Na ők még véletlenül sem voltak csendben. Többen hangosan telefonáltak, három srác mögöttem folyamatosan viccelődött és nevetett, a gyerekek rohangáltak és nem fogadtak szót a szüleiknek. Valahogy emberibbnek és szimpatikusabbnak tűntek nekem emiatt. Vicces, de pont ezért éreztem otthon magam.

Helsinkiben a reptéren már vártak rám. Várnunk kellett még a spanyol fiúra, mert a gépe 2 órát késett, utána pedig elvittek minket kocsival Espooba, ahol a következő 2 napot töltöttük. Az olasz sráccal, és egy másik magyar lánnyal laktunk együtt.

Szombaton sétálgattunk Helsinkiben, megnéztük a kikötőt meg a belvárost. Magunkra voltunk hagyva, mert a házigazdánknak dolgoznia kellett és nem igazán tudtuk, hogy mit érdemes megnézni, úgyhogy csak mászkáltunk.

Vasárnap is bementünk Helsinkibe, mert a finnországi EVS szervezet meghívott minket egy Orientation Meetingre, ami igazából arról szólt, hogy megismerjük egymást, és ha bármi kérdésünk lenne, akkor azt feltehessük. Jó hangulatúan telt a meeting, tök jól éreztem magam.

Tegnap reggel pedig feltettek minket a vonatra Suonenjoki felé. Kb. 4 órát utaztunk egy emeletes (!) full extrás vonattal. Ez is egy tök jó élmény volt, mert gyakorlatilag láttam, ahogy a természet változik, ahogy egyre északabbra értünk. Nem nagyon sikerült képeket csinálnom sajnos, mert túl gyorsan ment a vonat (na ilyet sem mondtam még vonatra).

Délután érkeztünk meg Suonenjokiba. Kocsival jöttek ki elénk, és elhoztak ide, a Vanhamäkibe. Szabadkoztak, hogy most nem szép a farm, mert a hó most kezd elolvadni és, hogy majd később szebb lesz sokkal, de én így is gyönyörűnek találtam a helyet. Sajnos a képek nem adják vissza rendesen.

Kaptunk egy külön lakrészt az egyik épület földszintjén. Mindenkinek van saját, különbejáratú szobája, és van egy közös nappalival egybekötött étkezőnk meg egy konyhánk is.

Ezt látom az ablakomból:

A tó még be van fagyva, a fiúkkal még futottunk is rajta, annyira vastag a jég. Alig várom, hogy lássam nyáron is, eszméletlen szép lehet.

A mai napot még megkaptuk szabadnapnak, hogy hozzászokjunk a helyhez meg körülnézzünk rendesen. Délelőtt besétáltunk Suonenjokiba, kb. 3 km-re van Vanhamäkitől, de mire odaértünk, eldöntöttük, hogy legközelebb csak és kizárólag biciklivel vagyunk hajlandóak elindulni. Vagy legalábbis akkor, amikor már jobb lesz az idő, mert elég rendesen átfagytunk az alatt a 3/4 óra alatt, amíg odaértünk.

Íme pár kép, amit séta közben készítettem:

Ebéd után kaptam egy kis eligazítást és több infót arról, hogy mit is kell majd csinálnom a következő hetekben. Reggelente segítek majd megetetni a lovakat, kivezetni őket a karámba és kitakarítani az istállót, utána pedig felnyergelem és felszerszámozom őket a lovagló órákra. Eszméletlen jól hangzik. 🙂

Már csak attól boldog voltam, hogy beléphettem az istállóba. Az illat/szag, ahogy tetszik, olyan kellemesen ismerős volt, hogy rögtön otthon éreztem magam. Ráadásul megígérték, hogy a munkámért cserébe jövő héttől lesz lehetőségem lovagolni is az egyik itteni lovon. Annyira boldog vagyok, alig várom, hogy elkezdhessek dolgozni holnap reggel.

A Vanhamäkinek kb. 10-15 lova van, akiket név szerint be is mutattak nekem. A kedvencem Pippuri. Nem is csak azért, mert tök jól hangzik, hanem mert tökéletesen illik rá. A pippuri borsot jelent finnül és egy túlmozgásos, fekete póniról van szó. Szerintem zseniális a neve.

Ma este találkozunk az úgynevezett “support family”-nkel. Igazából buddynak is lehetne nevezni őket. Önkéntesen vállalták, hogy segítenek nekünk jobban megismerni a finn életstílust, meg abban is, hogy legyen egy kis szociális életünk a farmon kívül is. Kíváncsi leszek, mert az e-mailezésünk alapján az én “buddym” nagyon szimpatikusnak tűnt.

Összefoglalva azt mondhatom, hogy ez az egész nem, hogy olyan jó, mint amilyennek elképzeltem, hanem még jobb is. A társaság és a hangulat nagyon jó, azt csinálhatom, amit szeretek és még finnül is tanulhatok. Azt hiszem, megérkeztem Csodaországba! 🙂

Küldő szervezetem: Fiatalok a Vidékért Egyesület